Meszelőasszonyok

"Ment-e már végig fővárosi olvasóink közül valaki ugy a reggeli órákban akár a Deák-téren. akar mészáros-utczában, a nélkül, hogy meg ne akadt volna szeme egy csoport elszánt kinézésü amazonon? Fiatal alig van közöttük, ellenben annál több a redős, ránczos arcz, mely mögé egy viharos mult van eltemetve kétségkivül. A járókelőt meglephetné e sajátságos és örökké lármás asszony-csoport, ha a magas póznára tüzött meszelők el nem árulnák azonnal, mily czélja van tulajdonkép az érdemes matrónák gyülésének. „Meszelő asszonyokkal" van dolgunk, a kik munkát keresnek. 

Becsületes, szerény foglalkozás ez, melyhez nem kell se évekig tartó gyakorlat, se költséges beruházás. Egy meszelő a póznán, és egy tartalékban, s legfölebb még egy durva vászonból készült kötő a lecsurgó mész ellen — ez elég egy pesti meszelő asszonynak. 

Egykor persze ők is jobb időket éltek, midőn nem volt még annyi palota a fővárosban, és nem divatozott annyira a szobafestés, mint jelenleg, midőn az nem utolsó előnye valamely szobának, ha falai minél tarkább és szembántóbb mintákkal vannak bemázolva. A "régi jó időben," melyet matrónáink bizonyára sóhajtva emlegetnek, még határtalan tiszteletben részesült a hófehérre meszelt szoba. A mai kor, mely minden téren háborut izen a mult hagyományainak, fogékonytalan a fehér szobafalak iránt. Ki tehet a megváltozott ízlésről? A festett szoba ép ugy a fényüzés követelménye,  mint a bársony felöltő vagy a selyem ruha, melyek hasonlókép mindinkább kiszorítják polgárságunk körében a mult évtizedek igénytelenebb és jutányosabb kelméit. Az igények itt a fővárosban rendkivül megszaporodtak csak egy évtized óta is, s a kezdetleges ipar elől mindinkább fogy a tér. Egykor beértük a szerény asztalosmesterséggel is, ma alig merünk butort készíttetni egy oly mesternél, ki nem „műasztalosnak" nevezteti magát. Régente voltak borbélyaink, ma vannak hangzatos czimü fodrászaink és hajművészeink. Egykor csak hírből ismertük a szobrászokat, ma alig épül nagyobbszerü ház Budapesten, hol szobrászati művekre ne lenne szükség. Igy tünt le a meszelő asszonyok aranykora is. 

Ma "művészek" festik szobáinkat, legalább ők örömest alkalmazzák e sokat bitorolt czimet mázoló mesterségükre. A meszelő asszonyok mindinkább kiszorulnak a város központjából — ők, egy régibb kor iparosai, hátrálni kénytelenek a polgárisodással karöltve járó fényüzés terjedése elől. Ma legfölebb a külvárosok távoli utczáinak alacsony házaiban kínálkozik még tér e póznás asszonyhad működésénok. Ott szegény emberek laknak, a kik teljes mérvben tudják még becsülni a hófehérre meszelt szobafalakat. Megesik, hogy egyegy gondos belvárosi házinő is igénybe veszi a meszelő asszony szolgálatát, mert hát "nem konyha az, a mely nem fehér," s a ragyogóra súrolt konyha-edény sehol sem veszi ki magáfolyjól, mint a fehér falon.

En istenem, hogy ne kivánnánk minél több munkát e pergő nyelvü amazonoknak, mikor van közöttük akárhányj a ki egy egész család föntartásáról gondoskodik. Még alig dereng a ködös őszi reggel, és már oda sietnek a meszelő asszonyok szokott helyükre, félve elszalasztani a netán kinálkozó jó szerencsét. Karjukon egy kis kosár, abban van a szerény élelem, mert nem mindegyik oly tehetős, hogy elpazarolhatna tizenkét krajczárt egy nagy pohár kávéra az egymás hátára rakott kávémérések valamelyikében. 

Ki mondhatná meg, minő multat takarnak e redős, érdes bőrű arczok, melyeknek egész szigoru kinyomata elárulja a folytonos küzdelmet az élettel? Van köztük nem egy, a kinek modora és kifejezései elárulják, hogy valaha jobb napokat is látott. A sors utjai oly szeszélyesek és kiszámithatlanok! Hány szegény leány van Pesten, a kit egy ballépés a bün utjára sodor, hogy egy darab ideig tartó csillogás után a nyomor karjaiba ömöljék. Mikor az arcz rózsái elhervadnak, s az egykor ruganyos, bájló termet, mint a tövevesztett növény elfonnyad — akkor vége az aranjcuzi napoknak, s az egykor keresett szépséggel nem törődik már senki sem. Hanyatlik mélyebbről mélyebbre, hogy a kórházban vagy utcza szemétdombján végre — nyugpontot találjon. Ki tudja, hány ily bukott teremtés van a mi póznás matrona-hadunk között. A ránczos arcz, kiaszott ajkak, és szurtos ruhák mögött nincs a ki keresné az egykori szépséget, ki valaha könnyelműbben pazarolta szerelmét, mint most a — meszet."

Borostyáni Nándor

Vasárnapi Ujság, 1871. november 19.