A kik nálunk még mindig bizonyos előítélettel vannak a lábszánkózás meghonosítása iránt, végre talán másként fognak gondolkodni, látván, hogy mióta e szerszám hozzánk elkerült, minden télen tágabb és hosszabb idei használat kínálkozott neki, mint a korcsolyának.
Eddig természetesen tapasztalatokról csak szűkebb értelemben beszélhettünk; de most az elmúlt három télen át szerzettekhez a folyó negyedik is járul; élő példák, melyek visszavonhatatlanul megerősítik ama négy év előtt vallott meggyőződésünk igazságát, hogy a mi viszonyaink közt is, a lábszánkónak kiváló fontosságot tulajdonítsunk, s kívánatosnak tartsuk terjesztését és minél szélesebb körben való alkalmazását.
A sportszerű sízés kezdete Magyarországon: 1892. december 4. Ezen a napon a BBTE két tornásza, Bély Mihály és Demény Károly a Krisztiániából (Oslo) hozatott
sílécekkel a Vérmezőn próbálkozott, majd a nem kevés kíváncsiskodó kíséretében felgyalogoltak a Kis-Svábhegyre, ahonnan a Fogaskerekű felé eső lejtőn először Demény Károly csúszott le – bukás nélkül. Szintén még e hónapban Hangay Oktáv kolozsvári tanár és társai Erdélyben kezdtek el síelni. A Herkules c. lap szerint Földváry Tibor és Erlich János sível ” száguldott” végig az Andrássy úton ez idő tájt. Az ezt követő években mind többen ismerkedtek meg a sível, amit az is segített, hogy szakkönyvek, újságcikkek ismertették az új sportágat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése