Az idei tél és a lábszánkózás

A kik nálunk még mindig bizonyos előítélettel vannak a lábszánkózás meghonosítása iránt, végre talán másként fognak gondolkodni, látván, hogy mióta e szerszám hozzánk elkerült, minden télen tágabb és hosszabb idei használat kínálkozott neki, mint a korcsolyának.
Eddig természetesen tapasztalatokról csak szűkebb értelemben beszélhettünk; de most az elmúlt három télen át szerzettekhez a folyó negyedik is járul; élő példák, melyek visszavonhatatlanul megerősítik ama négy év előtt vallott meggyőződésünk igazságát, hogy a mi viszonyaink közt is, a lábszánkónak kiváló fontosságot tulajdonítsunk, s kívánatosnak tartsuk terjesztését és minél szélesebb körben való alkalmazását.

(Chernel István cikke a Vasárnapi Ujságban, 1896.)

Nálunk a XIX. sz. 80-as éveiben lett ismeretes a sielés, 1902. alakult meg az első magyar siegylet, melynek működési köre azonban csak Budapest környékére szorítkozott. Erdélyben azonban a budapesti síelőktől függetlenül már 1893. működött az Erdélyi Kárpát-Egyesület sielő-osztálya. Az utóbbi időben, különösen az 1914. kitört világháború óta a katonaság is nagy figyelmet és gondot fordított a sí-futás tanítására.V. ö. Chernél István, A lábszánkózás kézikönyve (1897) /.../

(Révai Nagy Lexikona, 1911-35.)

A sportszerű sízés kezdete Magyarországon: 1892. december 4. Ezen a napon a BBTE két tornásza, Bély Mihály és Demény Károly a Krisztiániából (Oslo)  hozatott sílécekkel a Vérmezőn próbálkozott, majd a nem kevés kíváncsiskodó kíséretében felgyalogoltak a Kis-Svábhegyre, ahonnan a Fogaskerekű felé eső lejtőn először Demény Károly csúszott le – bukás nélkül. Szintén még e hónapban Hangay Oktáv kolozsvári tanár és társai Erdélyben kezdtek el síelni. A Herkules c. lap szerint Földváry Tibor és Erlich János sível ” száguldott” végig az Andrássy úton ez idő tájt. Az ezt követő években mind többen ismerkedtek meg a sível, amit az is segített, hogy szakkönyvek, újságcikkek ismertették az új sportágat. 

(Szöveg forrása) 

(Képek forrása)